2. rész: Mert megmentettél

Sziasztok!

     Megérkeztem az új résszel. Tudom, sokat kellett rá várni -, amit nagyon sajnálok -, ráadásul rövid és, ami azt illeti én nem nagyon vagyok vele megelégedve. Sok minden gyűlt össze, így hirtelen, szóval nagyon lassan haladok. Gondolok én itt arra, hogy a béta, akit felkértem már három hónapja nem ad élet jelet magáról, vagy hogy végig kellett szenvednem a felvételiket. Szerencsére az utóbbi miatt nem kell aggódnom - emberek drámás leszek (!) -, de helyette be kell nyomorítanom a fizika, biológia tanulást, hála égnek ezeket kevesebb óraszámban. Ezzel azt próbálom mondani, hogy nem négy hónapig kell várni egy-egy fejezetre. Elég a két hónap is.

    Ezenkívül lenne még két bejelenteni valóm. Elsőként szeretném tudatni veletek, hogy az olvasók blogjai kikerültek az oldalon lévő modulsávba. Ennyi blogot találtam, ha valaki nem szeretné, hogy megjelenjen a blogja, vagy, ha valakit nem találtam meg és szeretne a listára kerülni jelezze nekem! Köszönöm! Második hirdetmény: megérkezett a blog trailer-e, amit itt találtok, valamint a könyvborítója, amit szintén a modulsávban tekinthettek meg. Köszönet illeti érte Dorinát, igazán gyönyörű lett!

   Köszönöm a türelmet, a commenteket, az újabb feliratkozást és a cseréket. Valamint szeretném kifejezni hálámat Rose-nak, amiért részt vehettem a Skype beszélgetésen, igazán jól éreztem magam.

    Még egyszer köszönöm, szuperek vagytok! :D

   

"Mikor a remény már sokadszor felcsillan, majd az ember szeme láttára hirtelen szertefoszlik, nehéz megbékélni az újabb kiábrándulással."

- Andrej Gyjakov

   A számomra kijelölt szobában feküdtem, és csak arra gondoltam, amit Bruce állított a Loki által elkövetett bűnökről. Nem tudtam, és nem is akartam elhinni, azt, amit mondott. Mégis mi okból hittem volna neki, meg az idióta társainak? Lehetetlennek tartottam, hogy a férfi -, aki olyan lágy mosollyal rendelkezett, hogy már-már elolvadt tőle az ember - bántott volna bárkit is. Hazudnak. Számomra ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. Nem ismerem, hisz eddig csak egyszer találkoztunk -, illetve most már a második alkalom is megvolt -, de ...

    Aztán rájöttem, hogy ott volt az a de. De engem megmentett kilenc évvel ezelőtt? De én hősként tekintek rá? Hirtelen belém csapott a könyörtelen felismerés. Kilenc év hosszú idő. A világ összes élőlénye megváltozik. A gyerekek fenőnek, a felnőttek megöregednek. A magvakból fák lesznek, a fák idővel egyre több ágat növesztenek. Az állatok neveltekből nevelőkké cserepednek. Az egykor a gyönyörűséget és a tisztaságot jelképező virág elhervad. A legrosszabb pedig annak a tudatában lenni, hogy a ragadozók is voltak egyszer ártatlanok.

   Megmakacsoltam magam és felálltam. Kapcsolatba kéne lépni Bálinttal, talán ő is tudna mondani erről valamit. Keresni kezdtem a tárgyalótermet, gondolván, hogy, mint nálunk, majd itt is ott fog ücsörögni az intézmény fejese. Habár az egész repülőt körbe jártam érte, mikor ráleltem a teremre az üresnek bizonyult.

- Látom körülnéztél - mosolygott rám Hill. Arcán látszott, hogy nem haragszik rám, sőt grimasza sem a kényszer műve volt.

- Igen. Ami azt illeti éppen Fury-t keresem. - Halkan beszéltem, mint mindig amikor idegen társaságban voltam.

- Miről lenne szó? Hátha segíthetek neked!

- Szeretnék beszélni az országomban lévő S.H.I.E.L.D ügynökséggel. Sokat jelentene. Tudna nekem segíteni? - kérleltem, miközben kezeimet összetéve kiskutyaszemekkel bámultam rá.

- Nincs telefonod vagy laptopod?

- Nem tarthatok, mert megmérgezné az agyamat, Legalábbis otthon ezt mondták. - Hevesen és sürgetően csóváltam a fejem jelezve, hogy tényleg segítségre lenne szükségem. Egy mély levegővétel után Hill csípőjére tette a kezét.

- Rendben, de csak reggel. Gondolom nem akarsz senkit zavarni ilyenkor. Még az éjszakaisok sem biztos, hogy képesek lennének rád figyelni álmosan. Gyere, szerzünk neked egy laptopot a tartalékból! - indult meg. Egy darabig el gondolkodva álltam. Éjszaka? Amikor az utolsó termet néztem át még csak délután négy óra volt. Hosszú másodpercek után végre eszembe jutott a magyarázat. Időeltolódás. Valószínűleg, azért nem tűnt fel, mert aludtam a repülőgépen.
  Nyugtázva a dolgot utána akartam menni, de hirtelen neki ütköztem valakinek. Egy vörös hajú nő bámult le rám. Miután jól megnézett magának tekintete Hill-re vándorolt.
- Mi van? Most már bébiszitter is vagy? - gúnyos mosolyra húzta száját, és bocsánatkérés nélkül tovább ment. A velem maradt ügynök megforgatta a szemeit, oda sietett hozzám és felsegített.
- Ez ki volt? - suttogtam, miközben néztem egyre távolodó alakját.
- Ne is foglalkozz vele! Egy nagy, büdös ... - Volt egy olyan érzésem, hogy direkt beszélt ilyen hangosan. Valószínűleg azt akarta, hogy a másik meghallja, amit mond, mert mikor az megfordult Hill-nek önelégült mosoly terült el arcán.
- Nem kedvelitek egymást túlzottan, igaz? - tettem fel a költői  kérdést, mire elfintorodott.
- Előbb akasztanám fel magam, minthogy ilyennel barátkozzak. Most pedig kérlek menj vissza a szobádba, majd viszem a laptopot. Visszatalálsz?
- Azt hiszem igen. Köszönöm szépen! - Vissza fordultam és újdonsült lakóhelyem felé vettem az irányt.
  Berontottam a szobába és levágódtam az ágyra. Mindenképpen beszélnem kellett Loki-val, a saját szememmel kellett látnom, hogy mi lett belőle. Fel kellett, hogy készüljek arra a lehetőségre, hogy Bálint nem akar segíteni ebben az ügyben, így fogtam magam és lerajzoltam azt az útvonalat, amit végig jártam. Jobbnak láttam feltérképezni a repülőt. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy jó öreg barátom nem fog beleegyezni a tervembe.
  Hirtelen Hill nyitott be a hozzám, mire a vonalakkal teli papírt a hátam mögé rejtettem. Nem láthatja meg - gondoltam. Jobb kezében egy laptopot tartott, amit egy másodperccel később felém hajított. Szerencsére nem kellett a reflexeimre hagyatkozván elkapnom, mert a gép egyenesen az ágy közepén landolt.
- Mennyire értesz hozzá? - kérdezte, hangjában leplezetlen türelmetlenséggel. Valószínűleg akadt jobb dolga is, minthogy egy magamfajta informatikai analfabétát babusgasson. Ebben a tudatban szívesen mondtam volna, hogy bekapcsolni azért betudom, hogy legalább ezt a terhet levegyem a válláról, de nélküle talán még az indító gombot sem találtam volna meg.
- Hát... - Az "á" betűt hosszan elnyújtottam, miközben tekintetem a lábfejemre szegeztem. Egy sóhaj kíséretében levágódott mellém, majd ölébe húzta a laptopot.
- Na tehát, elsőként: itt van ez a gomb...

  Hill ügynök hosszasan magyarázta a gép, a telepítések, a letöltések és az internet működését. Egyáltalán nem volt olyan bonyolult rendszer, mint amilyennek látszott odahaza az "iroda" részlegen.

  Mire a segítségével letöltöttem a Skype-ot és regisztráltam rá, elment két óra. Mikor végeztünk felállt és egy gyors köszönés után kiszaladt az ajtón.

  Fogtam magam és rámentem a fehér-kék ikonra, majd egy perces - igen ilyen sokáig tartott - pötyögést követően bejelentkeztem. Emlékeztem rá, hogy Barnabás minden tiltakozásom ellenére egyszer felírta a skype profiljának címét és a telefonszámát az egyik könyvem sarkára az alatt a cím szó alatt, hogy, ha egyszer életveszélybe kerülök ez majd segít kapcsolatba  lépni vele és az ügynökséggel. Bár ezt azelőtt logikátlannak találtam -, hisz ki visz magával életveszélyben könyveket-, most igen jól jött. Előkutattam kedvenc könyvem és fellapoztam. Láss csodát a szinte kiolvashatatlan felirat ott gubbasztott a Tintaszív című mű, kétszáz-huszonhatodik oldalának sarkán.

  Fejemet oldalra döntöttem, szememet egészen apróra szűkítettem, a könyvet pedig jobbra, balra forgattam, de még így is csak nehezen tudtam kiolvasni az adatokat. "Barnsoldi"? Mi a fájása ennek a az idiótának? Rákerestem és felvettem ismerősnek. Nagy meglepetésemre online volt, ezért ráköszöntem. Miután igazoltam kilétem, egy videóhívást küldött, amit el  is fogadtam.
- Neked nem kéne aludnod?
- Te meg rögtön züllesz, amint kikerülsz itthonról? Kiengedte, hogy számítógépez? - Figyelmen kívül hagyva kérdéseit a háttérre meredtem. Felismertem otthonom falait és pár rohangáló pasas arcát is. Nem tudtam hová tenni az elém táruló képet. Vajon mi folyik ott? Mi ez a nagy zsibongás?
- Mi történik? - hangomban az aggodalom és a félelem vegyült egymással. Légzésem felgyorsult, ahogy meghallottam egy fegyver durranását.

- Őszintén? Megtámadtak minket, ezért riasztást kaptunk. 
- És te ráérsz csevegni? - háborodtam fel, miközben kicsit én is hibásnak éreztem magam, amiért velem beszél. 
- Hát mivel meglőttek a lábam és most az orvosiban vagyok, igen, van. - Lábára irányította a kamerát, hogy lássam a kötést. Minden haragom elszállt, helyette a bűntudat vette át az uralmat. Nem szabadott volna vele így beszélnem. Éppen bocsánatot akartam kérni, mikor valaki oda kiáltotta nevét ő pedig egy köszönésnek szánt intés után megszakította a beszélgetést. A hívás megszakadt, ezzel együtt felszívódott az addig bennem érő gondolat is, hogy tőlük kérjek segítséget Loki meglátogatását illetően.
   Ezt nem kérhettem tőlük, elég bajuk volt a kérésem nélkül is. Nem támaszkodhatok rájuk, az én gondom, nekem kell megoldanom. Talán, ha a szellőzőrendszerben végig másznék. Végül is a könyvbeli hősöknek és hősnőknek ez mindig sikerül.
    Körbenéztem a szobában, de sehol sem láttam rácst, amit le szedhettem volna, így ki mentem a folyosóra, ahol rögtön megláttam egyet. Ahogy elnéztem csavarokkal erősítették oda. Lefagytam. Hogyan tovább? A regények nem igazán részletezik a rács letépését, itt megállt a tudományom. Eszembe jutott, hogy a zsebemben volt egy hullámcsat, amit még akkoriban használtam mikor még kiengedve hordtam a hajam és zavart az olvasásban. Előkaptam nadrágzsebemből, majd egy alapos körülnézés után a rácshoz léptem. Megfogtam a két végét és belefektettem az egyik csavar résébe. Miközben elkezdtem így csavargatni, imádkoztam, hogy működjön az ötlet. Csodák csodájára a tervem bevált, mert az egyik tartó elem egy hangos koppanással földet ért. Izgatottan tettem ugyanezt a másik hárommal, ezzel elérve, hogy a rács leessen a helyéről. Szerencsére időben elkaptam és nem csapott zajt. A kezemben lévő tárgyat óvatosan az immár szabadon lévő lyukba csúsztattam, majd utána magam is felszenvedtem. Nagy nehezen megfordultam és hogy ne tűnjön fel túlzottan a rács hiánya, belülről óvatosan neki támasztottam a falnak. Hátra csúsztam egy kicsit, majd ismét megfordultam.
    Tizenöt perc. Már tizenöt perce kúsztam a szoros csövekben és addig folyosókon kívül nem igen láttam semmit a rácsokon keresztül. Aztán meghallottam egy hangot. Kicsit eltorzult, de biztos hogy az övé volt. A beszéd forrásához igyekeztem, bár úgy is csak további öt perc után értem a célomhoz.
     Először Loki-ra figyeltem fel, amint dühösen az üveg -, ha jól láttam- börtönének falára csap, majd észrevettem egy női alakot is. Vörös haja csak úgy rikított a sötétben. Felismertem, ő lökött fel mikor Hill-lel beszéltem. Ez meg mit keres itt? Nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis dühös léptekkel elhagyta a termet, nekem pedig a feladatomra kellett koncentrálnom. Loki. Csak ő a fontos. Jelen pillanatban még az otthon küzdő barátaim gondolatát is ki kell zárnom.
- Te aztán tényleg csak rám összpontosítasz. - Nyugodt, kíváncsisággal teli hang szólalt meg a fejemben. Ez lehetetlen! - gondoltam, mire egy egészen szelíd kacagás a válasz. A férfi egyenesen rám nézett, miközben egy pimasz mosoly húzódott el az ajkán. - Nem, nem az. Így kényelmesebb, mint a hat méterről való kiabálás a másiknak, nemde?
-  De igen. - Ez a mondat csak a fejemben fogalmazódott meg, amolyan teszt képpen. Úgy látszott megértette, mert rögtön a lényegre tért.
- Miért ...? - Még mielőtt befejezhette volna kérdését félbeszakítottam.
- Mert régen megmentettél, most pedig azt mondják, hogy gyilkos vagy. - Arca elkomorult.
- És? - Igen, igen én is rájöttem, hogy ez a mondat milyen hülyén hangozhatott, hiszen ez még nem adott választ a kérdésére; ráadásul hiába tűnt elsőre drámainak ez a kijelentés, valójában kínos volt.
- És... Én... Csak... Megakartam bizonyosodni róla, hogy igaz-e... - Hangom itt-ott megremegett, amit elég furcsának találtam, tekintve, hogy éppen a fejemben zajlott a beszélgetés. Arcára visszatelepedett az a gúnyos vigyor.
- Mi a neved?
- Emese.
- Korod?
- Tizennégy éves vagyok, de hamarosan betöltöm a tizenötöt - mondtam, de mondandóm második felét már akkor megbántam mikor elkezdtem. Komolyan, mint amikor egy ötéves gyerek dicsekszik azzal, hogy három hónap múlva öt és fél lesz. Elpirulva a hideg csőre fektettem a homlokom. Most biztos rajtam röhög.
- Nem emlékszem rád - szólalt meg két perc csönd után. Fejemet felkaptam, aminek következtében bevertem a cső felső falába. Aucs.
- Mégis milyen hős vagy te? Neked nem olyan szövegekkel kéne jönnöd, hogy: "Áh, te vagy az? Örülök, hogy életben vagy!" vagy, hogy: "Látom épségben vagy, ez maradjon is így! Ne keveredj bajba többet, okés?" ? - Ezek a szavak már nem gondolatátvitellel jutottak el hozzá. Kiabáltam, méghozzá olyan hangosan, hogy vagy úgy húsz öltönyös fickó berohant a terembe ellenőrizni az asgardit. Loki arca először meglepettségről árulkodott, de hamar megváltozott és egy szórakozott vigyor jelent meg képén.
- Most meg mi van? - dörmögtem az orrom alatt felfújt arccal. Halk kacaj csengett a fülemben, de úgy tűnik ismét csak én hallottam, mert a szája nem mozdult.
- Eredj még mielőtt elkapnak! 
     Szemeim kitágultak a felismeréstől. Bármelyik pillanatban észrevehettek volna, én meg csak hasaltam, mintha nem lenne jobb dolgom. Ha a "megmentőm" -, aki egyáltalán nem emlékszik rám -, nem szól, hogy ideje elindulnom valószínűleg nagy bajba kerülök. Hülyén éreztem magam és, ha a büszkeségem emberi alakot ölthetett volna biztos vagyok benne, hogy késsel kényszerített volna, hogy maradjak a helyemen; nem azért maradsz, mert elfelejtetted, hogy milyen helyzetben vagy, hanem, mert te így akarod - mondaná. Azonban most nem hallgathattam rá, inkább megfordultam valahogy és vissza kúsztam ahhoz a folyosóhoz, ahol a szobámat kijelölték.
   A rácst elérve kicsit megdöntöttem, hogy kinézhessek, hátha jön valaki. Hosszú perceken át hallgatóztam mire végre kimertem dugni az egyik lábam. Sikerült óvatosan leereszkednem, de mikor megpróbáltam kevésbé feltűnően neki támasztani a belső falnak a szellőzőzárát léptek hangjára lettem figyelmes. Nem voltak közel, de azért sietnem kellett. Hanyagul otthagytam a megkezdett munkát - így csak a lyuk felét takarta a rács -, és berontottam az ajtómon. 

     Még nem volt késő, de én mégis úgy éreztem magam, mint aki negyvennyolc órázott. Tisztálkodás, ruhacsere nélkül dőltem le az ágyba, még a szemüvegem és a hajgumim is a helyén maradt. Szemeim lassan leragadtak, gyors zihálásomból, egyenletes levegővétel lett. Magamhoz húztam Loki régi köpenyét és belefúrtam az orromat. Már majdnem magával ragadott az álom, mikor egy hideg, cirógató fuvallat kíséretében egy lágy hang szólalt meg a fejemben. 

"Szép álmokat!"