1. rész: Viszontlátás

  Sziasztok!

   Sajnálom, hogy ilyen későn hozom az első részt, de sajnálatos módon nem volt túl sok időm. Nagyon szépen köszönöm a bizalmat, ami megmutatkozik a feliratkozók és commentek számában, valamint a chat üzeneteken. 

   A rész posztolásánál volt egy apró gondom. Megnéztem a link cserében küldött blogokat, mert új olvasni valót kerestem - találtam is :3 - és megláttam valamit. Az egyik oldal története ugyanabban az időben kezdődik, ugyanazt a mozzanatot (egyetlen egy pillanatról van szó) írja le, és ugyanazt a képet rakta be, amit én akartam. Végül úgy döntöttem, hogy nem számít, ha már megírtam, akkor kiteszem úgyis csak ez az egyetlen közös, hiszen teljesen más a történet. Remélem a leányzó nem haragszik rám! :)

   Jó olvasást és utólag is boldog karácsonyt mindenkinek!

"Lehetséges, hogy ki lehet valakit emelni a saját életéből, majd lepottyantani őt egy idegen hely közepére, és az illető teljesen másmilyennek fog tűnni. De még ha így is alakul, az adott személy valójában nem változik meg, csak más a környezete." 

- Jennifer E. Smith

  *9 évvel később*

 Tudjátok, nem sorolhatunk a legjobb dolgok közé egy titkos szervezetnél való felnövést. Márpedig én egy ilyen helyen éltem le életem egy igen jelentős részét. Nem mintha olyan rossz sorsom lett volna, hiszen a ruhát, a tanulást és az ételt is nekik köszönhetem, de sok dologban szigorúak voltak. Velem egykorúakkal nem beszélgethettem, reggel hat órakor felkelés volt, tizenöt percnyi időt kaptam minden étkezésre, amiket mindig edzés követett, amit este nyolckor, kötelezően, ki is kellet pihennem. A könyveimet és az úgy nevezett zsebpénzemen vett filmeket gyakran átnézték, és, ha rám nézve káros hatású tartalmat találtak benne elkobozták. Szerencsére a slash irományaimat sosem találták meg. Legalább is reménykedem benne, hogy nem hagytam ott egyet sem mikor elhagytam a bázist. Na, de erről essen szó inkább később.

  Az egyik nap a S.H.I.E.L.D. magyarországi állomásának tágas főfolyosóján járkáltam fel - alá, várva, hogy a pár napja kiosztott küldetésen részt vettek "haza" térjenek, mikor egy öltönyös férfi lépett rá a nem olyan régen csempézett padlóra. 

  Pataki Bálint, az országunk S.H.I.E.L.D -es képviselője.

  Mint mindig most is kávéfolt éktelenkedett méreg drága nadrágjának combrészén. Sörhasán a gombok feladták a harcot és kigombolták magukat. Ismét túlzásba vitte a nassolást. Haja, feje búbján, megmakacsolta magát és az összes hajszált rávette, hogy szállingózzon le onnan. A kopasz kör körül, viszont még megmaradt frizurája egy darabja.
  Kedveltem a férfit. Olyan volt számomra, mintha az apám lenne, de ezt persze csak gondoltam. Nem mertem volna hangosan kijelenteni, a szemébe mondani.
 Valami miatt idegesnek tűnt, szóval úgy döntöttem rákérdezek. Kellemesnek vélt tempóban megindultam felé.
- Szia! Baj van?- érdeklődtem. A legtöbbször nehezemre esett felnőttekkel beszélni, nemhogy tegezni őket, de ő más volt. Kinézete ellenére nem volt egyfolytában komor, mérges. Nem kiabált le olyan egyszerű dolgokért, hogy fordítva raktam vissza a tejet a hűtőbe és, hogy nem vetettem be az ágyamat. Habár megjegyzem az utóbbi előírás volt, megérdemeltem volna.
   Amint meghallotta a hangomat felém kapta a fejét és rám szegezte tekintetét.
- Emese! El kell tűnnöd innen! - Meglepetten hátraléptem egyet, majd értetlenül rábámultam.
- Miért? Hova? Emlékeztetnélek rá, hogy árva vagyok! Felfogtad, hogy ez mit jelent? Nincs hova mennem - fakadtam ki annak ellenére, hogy nem akartam, és abban a pillanatban meg is bántam a tettemet. Nem volt szándékomban így viselkedni vele vagy bárki mással, egyszerűen csak megrémültem. Tudtam milyen kint egyedül, elveszve bolyongani a sötétben, éreztem az éjszaka csípős, jéghideg szeleit, de ami a legszörnyűbb volt, hogy minden reményem odalett csupán egy hónap alatt. Igen, mindössze harminc napig voltam az utcán, mégis, olyan érzés töltött el, mintha egy életen át ott feküdtem volna a hideg járdákon, várva, hogy meghaljak.
   Mint ahogy megígértem megmentőimnek útra keltem, hogy felkeressem apám barátait, de azzal nem számoltam, hogy tulajdonképpen még nem jártam egyikőjüknél sem. Egyszerűen elfelejtettem nekik megemlíteni ezt az igen fontos részletet. Sokáig vándoroltam a faluk és városok között, de sehol sem hallottak azokról az emberekről akikről érdeklődtem. Persze ez nem is csoda, nem voltak túl nyitott emberek. Így, ha a S.H.I.E.L.D. emberei nem találnak rám a semmi közepén, egyedül haltam volna meg egy erdő melletti útszélen.
- Nyugodj le! - fogta meg a vállaimat - Amerikába mész, az ottani bázison szívesen látnak majd.
   Amerikába? - ismételtem meg magamban kételkedve. Tudtam angolul, ha papíron kérik, de ha szóban kérdeztek mindig lefagytam, ráadásul a kiejtésem is pocsék volt. Azt meg ne is említsük, hogy előre tudtam mi lesz. Egészen addig jó fejet játsszanak, ameddig Bálint és a többiek a közelben vannak, aztán mikor elmentek tökéletesen átnéznek majd rajtam, maximum felparancsolnak a repülőre. Ez mind annyira nem volt vészes, de aztán elkezdtem gondolkodni. Vajon mi olyan sürgős, hogy most azonnal el kell mennem? Mit vétettem, ami ilyen mérget váltott ki a tanácsban résztvevőkből? Egészen eddig, csak a szüleim és a barátaim sírjait látogathattam meg, most pedig csak úgy kiküldenek egy másik országba?
 - Miért? - kérdeztem most már sokkal nyugodtabb hangon.
- Csak egy afféle csereprogramról van szó, te mész valaki meg jön! Egy-két hónapig leszel csak ott ne aggódj - nevette el magát idegesen. Komolyan a szemébe néztem. Tudtam, hogy most próbálja kijavítani azt amit mondott, de már nem vert át. Éreztem, hogy valami baj van.
- Csereprogram? Egy csereprogram miatt ennyire "lelkes" vagy? Egyébként ilyenkor nem szoktátok megkérdezni, hogy szeretném-e? Az ilyesmi önkéntes munka, nem? - próbáltam sarokba szorítani.
- Hát most nincs választásod! Különben is, örülnöd kéne, hogy végre kimozdulhatsz és nem itt kell porosodnod!
- Hé! Én szeretek itt porosodni, főleg, ha a szobámban lehetek közben egy könyv társaságával!
- Ott is tudsz könyvet olvasni.
- Nem, nem tudnék! Ez a szoba tökéletes, a kör ablak pont úgy van elhelyezve, hogy rá süssön a könyvre a napfény. Ott biztos nem ilyen...
- Lámpa? - fordult meg és intett, hogy kövessem. A lakhelyemhez vezető folyosóra vezetett, majd megindult a szobám felé. Sejtettem, hogy mit akar, hiszen mindig is ezt tette, amikor valami olyat akart tőlem, amit én nem akartam. Bezárt, és várta, hogy beleegyezzek abba amit mond. Most is beakarsz zárni? Hát legyen! Sokat úgysem érsz el vele - mosolyodtam el magamban,
- Olvasáshoz csakis napfény ajánlott.
- Akkor elmondanád miért olvasol lefekvési idő után is lámpafénynél? - állt meg a szobám előtt, és, habár nem láttam az arcát szinte biztos voltam benne, hogy pimasz mosoly ül rajta. Francba! Pedig mindent megtettem, hogy titok maradjon. Talán még a pár száz slash fanfiction is előkerült, amit eddig kreáltam. Új rejtekhelyet kell keresnem! - suhant át az agyamon.

- Ugyan már! Amint kialszanak a fények a folyosón én már úgy horkolok, hogy a szomszéd szobában is meghallják - hazudtam miközben benyitottam az ajtómon. - Ha most megbocsátasz elvégzem helyetted a munkádat és bezárom magam!

- Van még öt perced, hogy elpakolj! - kiáltott be Bálint a zárt ajtón keresztül, miután tizenöt percre eltűntem szobám egyhangú, fehér falai között. Éreztem, hogy nem viccelődik, tényleg sietnem kellet. Elővettem egy utazó táskát, majd beledobáltam pár ruhadarabot, kiszedtem párnám alól az itt-ott meggyűrődött papírdarabokat és a táska belsejében lévő rejtett zsebbe süllyesztettem őket. 

   Mivel a könyvek elpakolása könnyű feladatnak ígérkezett és más tennivalóm nem volt, úgy döntöttem most az egyszer bevettem az ágyat hagy örüljenek. Felhúzva a takarót egy gyűrött, koszos kabátot pillantottam meg, amit rögtön fel is kaptam és átöleltem.
- Nem is tudom, hogy felejthettelek el, hiszen te vagy a legfontosabb nekem! - suttogtam a tárgynak. Be kell, hogy valljam én is betegesnek tartottam magamat, de nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek hozzá. Ez volt az egyetlen dolog, ami emlékeztetett az ügynökség előtti időszakra; a megmentőmre, a biztatására arról, hogy minden rendben lesz, a barátaimra és a szüleimre. Számomra szenté és sérthetetlené vált az idő folyamán, habár ez a kinézetén nem látszott, mivel - ,mint már említettem - koszos és gyűrött volt, ennek pedig az oka nem más, minthogy hogy plüss medveként használtam. Végül is rám nem vonatkozott a saját szabályom. Ezt akár úgy is elképzelhetitek, hogy én vagyok Gollam, a ruha pedig a gyűrű. Hát igen, szinte már arra a szintre süllyedtem.
     Óvatosan összetűrtem és beletettem a táskámba, majd elvégeztem a beágyazás visszalévő részét.
- Idő van! - sürgetett Pataki miközben benyitott hozzám. Feldobtam a hátamra a táskámat, és elindultam a folyosókon keresztül kifelé.
- Majd hazafelé meglátogathatom a szüleim sírjait? - Mellé szaladtam és kutatni kezdtem tekintete után, de minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt, mert elfordította arcát.
- Persze - ígérte meg nekem még mindig kerülve a szemkontaktust. Ez volt az a pont, amikor végleg megbizonyosodhattam róla, hogy ez nem csupán egy csere. Elkomolyodva bámultam az út végét.  Egy apró lépés és elhagyom a biztonságot nyújtó bázist; az otthonomat. Valami egyáltalán nem volt rendben, éreztem és, hogy őszinte legyek ez megijesztett. Bár a nyugodtság álarcát viseltem, kirázott a hideg, izzadságcseppek borították el a testem, szívem egy ütemet kihagyott, és, úgy éreztem, mintha lelassult volna körülöttem az idő. Minden elcsendesült körülöttem, a vér lüktetni kezdett fülemben, a velünk szembe jövő, hazatérő csapat kétszer lassabban haladt a kelleténél. Vettem egy mély levegőt, lecsuktam a szemeimet tíz másodperc erejéig, aztán hirtelen kinyitottam őket. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Most már jól vagyok - győzködtem magamat.
- Hé kölyök, hova mentek? - futott hozzám az egyik férfi. Legszívesebben leütöttem volna valami jó vastag könyvvel, de nem tehettem, bármennyire is idegesített a folytonos kölyközése. Már így is sokkal tartoztam neki azért, mert nyitott volt felém. Míg az itt dolgozó ügynökök nagy része kitagadott, amiért gyerek voltam, ő pár emberrel megvédett a gúnyos megjegyzésektől és kiállt mellettem.
   Ameddig sötétbarna hajáról próbálta letörölni a sárt - szintén barna -, szemével hol Bálintot, hol engem fürkészett. Arca helyén egy óriási sárfolt volt látható - legalább is remélem, hogy az volt és nagyban elkerülték az istállókat a csapatával -, amelyben sok kisebbnek számító karcolás volt fellelhető. Ruhája alapján a mostani küldetése beilleszkedés lehetett. Fehér atlétát, terepmintás gatyát, és bakancsot viselt, amiből kilógott a nadrágszára.
- Én Amerikába, ő meg gondolom elkísér valameddig, átad, aztán jön vissza - feleltem, mire felhúzta a szemöldökét.
- Aztán minek? Hogy ott is tönkre tedd az életüket, és sorozatgyilkossá változtasd őket csupán azzal, ahogy kinézel? - nevetett fel. Résnyire húztam szemeimet, miközben egy ál és bosszúszomjas mosoly ült ki ajkaimra. Elkezdtem tapogatni a zsebemet teljes nyugodtsággal, aztán hirtelen bevágtam egy ijedt arckifejezést és a földet kémleltem.
- Hol van? Hova tűnt? - kérdeztem megjátszott félelemmel a hangomban. Színpadiasan levetettem magam a padlóra és négykézláb keresgéltem a nagy semmit.
- Mi tűnt el? Segítek megkeresni! - hajolt volna le hozzám, de abban a pillanatban, amikor megszólalt ráemeltem komolyra fordult tekintetem és mély hangon megszólaltam:
- A poén! - Elégedetten elmosolyodtam, mikor Barnabás -, mert így hívták a férfit - homlokára csapott. - Egyébként meg valami csereprogramról van szó.
- Én erről miért nem tudok? Bulit kell szerveznem, annak tiszteletére, hogy megszabadulunk tőled! - viccelődött.
- Mert teljesen jelentéktelen vagy - vágtam vissza. Fél perc csend után kitört belőlünk a röhögés, ezalatt a kevés idő alatt nagy nehezen feltápászkodtam. - Na jó, mennem kéne mielőtt még Bálint ennél is idegbajosabb lesz. Nem tudom mi van vele, de ijesztő.
- Vigyázz magadra, kölyök! - ölelt meg. Kibontakoztam az öleléséből és elindultam az eléggé dühösnek vélt képviselőhöz.
- Te is! Mondd meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket! - integettem hátra felé.
- Meglesz - halottam halk hangját.

   A bázis udvarán egy teljesen átlagos családi autó várt rám a sofőrével együtt. Bálint bemászott a kormány mögé, majd maga mellé intett.

- Meddig megyünk kocsival? - kérdeztem és becsuktam a kocsi ajtaját.

- Csak Kaposvárig, fél óra alatt ott is leszünk.

  Látva, hogy nincs sok kedve a csevegéshez előkaptam egy könyvemet és olvasni kezdtem. Az a harminc perc úgy repült, mintha winchester-rel üldözték volna. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyi idő alatt Meggie nem csinált semmit sem az égvilágon a könyvben. Talán ezért lettem olyan mérges, mikor Pataki jelezte, hogy megérkeztünk. 

  Magamba fojtottam pár szitkozódást, és kiszálltam a kocsiból. Egy magán felszállópálya? Komolyan innentől már repülni fogok? - aggódtam. Tudtam, ha kicsit tovább megyünk akkor talán pár órával kevesebb időt kellett volna eltöltenem az ismeretlen alakokkal.

- Itt szállok fel? - kérdeztem meg most már hangosan.

- Igen, habár nem hiszem, hogy egy akkora gépnek, mint amilyennel elvileg érkezni fognak elegendő lesz ez a hely.

   Nem telt sok időbe mire egy igen méretes repülő jelent meg az égen. Ahogy kirajzolódott az alakja Pataki tippje beigazolódni látszott, azt hittük, hogy nem fog tudni leszállni, de az csak zavartalanul közeledett felénk. A repülőgép vészesen közel ért hozzánk, ezzel nagy szelet gerjesztve, árnyéka ránk vetült.

- Nem kéne futnunk? - kérdeztem.

- De lehet - válaszolt és elindult a kocsi felé. - Gyere, kicsit hátrébb megyünk!

  Visszaszálltam az ügynök mellé mire ő már rögtön hátra tolatott, az értem érkező jármű pedig biztonságosan landolt. 

    Valaki kinyitotta az "ajtót", ami lépcsőként terült el a földön. Mély levegőt vettem, ránéztem a mellettem ülőre, majd mikor elkaptam a tekintetét mosolyt erőltettem arcomra. 

- Átadsz, vagy magamtól menjek? - kérdeztem.

- Beszélnem kell vele, megyek. Ó, és még mielőtt elfelejtem... Tedd ezt be a füledbe! Náluk is van ilyen. Lefordítja a magyar nyelvet a sajátjukra, és ugyanezt megteszi neked is csak fordítva. - A kezembe nyomott egy fülhallgatóhoz hasonló tárgyat, majd a sajátját betette a fülébe, követtem a példáját és én is véghez vittem a műveletet. Kiléptünk a fűre és a repülő elé álltunk várva, hogy valaki ki jöjjön. 

    Egy középkorú férfi mosolygott ránk a lehajlott ajtóról. Fekete öltönyt viselt, haja - Bálintéhoz hasonlóan - középen kissé megfogyatkozott.

- Bálint! Örülök, hogy újra látlak! - üdvözölte kísérőmet kitárt karokkal. A "fordító" eszköz kissé késett így halhattam az eredeti hangját, és ami meglepett, hogy ugyanolyan volt, mint amilyen hangon a gép beszélt. A képviselőnk elmosolyodva megveregette a férfit, aztán felém mutatott. 

- Hagy mutassam be neked Emesét! Róla beszéltem, ő megy veletek. - Félénken oda bólintottam és a lehető legudvariasabban köszöntem, habár tudtam, hogy ez angolra fordítva nem ér túl sokat. A külföldi ügynök egy kedves mosoly kíséretében magához intett.

- Sajnos csak eddig tudtam maradni, akadt pár elég aggasztó gondja az ügynökségnek, bár bizonyára erről te is tudsz. 

      Bálint némán bólintott, és hátat fordított nekünk. 

- Hát akkor viszlát! Emese, lehetőleg vigyázz magadra, meg erre az öregre is itt melletted! Akár be is ágyazhatnál néha - nevette el magát. Arcomat teleszívtam levegővel és megjátszott dühvel visszakiáltottam neki:

- Képzeld el ma beágyaztam, nézd csak meg!

     A küldött személy láthatóan jól szórakozott apró csipkelődésünkön, mert egy nagy mosoly terült el az arcán. Mikor elkapta tekintetem, a gép felé bólintott jelezve, hogy fel kéne szállnunk.  

     Követtem a repülőgép belsejébe, ahol leültetett a felszállás végéig.

- Egyébként Phil Coulson vagyok, örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet. 

- Emesének hívnak. Bár ezt valószínűleg tudja... - válaszoltam zavartan, és megráztam jobbját. - Én is örvendek!

- És ennek az Emesének nincsen vezeték neve? - kérdezte szórakozottan.

- Nincs. Úgy értem elhagytam a védelmem érdekében, már nem is emlékszem rá - mosolyogtam.

- Á, értem! 

- Lehetne egy kérdésem? Már pár perce fúrja az oldalam.

- Persze, kérdezz nyugodtan - Úgy figyelt rám, mintha valami elképzelhetetlenül nagy titokról próbálnám lerántani a leplet, és ki kéne találni valami elhárító választ.

- Ha én most beszélek önhöz, akkor azt milyen hangon hallja? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Coulson megkönnyebbülni látszott, újra az a barátságos arc tárult szemeim elé, amit pár másodperccel azelőtt láttam.

- Olyanon amilyen a te eredeti hangod. Zseniális kis találmány, nem de?

- Az, lenyűgöző.

- Jobb lenne, ha lefeküdnél aludni! Tizennégy óra hosszú idő. Egy pillanat és kijelölök számodra egy szobát, habár ez nem éppen arra lett tervezve. - Felállt és már szólni akart egy ügynöknek, de megállítottam.

- Köszönöm, de egy ilyen rövid úthoz nem kell ekkora kényelem, nekem tökéletesen megfelel az ülés is!

- Biztos vagy benne? 

- Száz százalékig. 

- Akkor rendben. Szólj, ha szükséged van valamire! - nyomott a kezembe egy adóvevőt. 

- Rendben, köszönöm.

   Miután láttam elsétálni az ablakhoz döntöttem a fejem. Talán az autózás miatt vagyok ilyen kába. Ez volt az utolsó gondolatom még mielőtt álomra hajtottam volna fejemet.

- Hahó, Álomszuszék! - hajolt felém egy fiatal nő. Sötétbarna haja -, ami hátra volt fogva -, olyan közel volt a homlokomhoz, hogy majdnem megvakartam, hogy ne viszkessen. 

- Jó reggelt! - bámultam rá álmosan.

- Még nincs reggel, csak azért ébresztelek nehogy fent maradj. Még a végén pont azt felejtjük fent a gépen akiért elmentünk! - Hangja kedvesen csengett. Fogalmam sincs arról, hogy miért, de Coulson és ő rögtön elnyerték a rokonszenvemet és a bizalmamat, pedig akkoriban ez ritkán fordult elő. Nem akaródzott a felkelés, de minden lelkierőmet bevetve fel keltem a székből és követtem a nőt. - Hill-nek hívnak. Te pedig Emese vagy, ugye? 

- Örülök, hogy találkoztunk, én volnék az.

    Hill levezetett a repülőről, ahol egy még nagyobb állt. Coulson vigyorogva álldogált mellette, és mikor megpillantott oda kiáltott hozzám:

- Üdvözöllek az ideiglenes lakhelyeden! - Olybá' tűnt a férfi beleszerelmesedett a repülőgépbe, de ezt nem mertem felhozni. - Ugye nincs aerofóbiád?

- Nem, nincs.

- Akkor gyerünk! - megvárta, hogy beérjük, majd támogatóan vállamra tette a kezét és a gép belsejébe irányított. Félősen tettem egymás után lábaimat a folyóson, ami -, mint megtudtam - az ebédlőhöz vezetett. - Ülj le kérlek!

    Idegenek előtt enni; ez volt a rémálmom. Valamiért úgy éreztem, mintha néznének, hirtelen összeszűkült a gyomrom. Már egyáltalán nem voltam éhes, szóval kezemet összekulcsolva hátam mögött, Coulson-hoz fordultam, hogy szóljak:

- Sajnálom, ha gondot okozok, de nem igazán vagyok éhes.

- Biztos? - nézett rám hitetlenkedve.

- Egészen biztos.

- Akkor, ha nem gond bemutatnálak valakinek! - mosolygott.

- Rendben - megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem haragszik rám. 

     Mindössze egy perc sétálás után egy nagy ablakú helyiségbe vezetett be, ahol egy szemüveges, igen gondterheltnek látszó férfi rohangált egyik monitortól - már, ha a lebegő képernyőt annak nevezhetjük - a másikig.

- Ő itt Bruce Banner. Egy óra erejéig -, nagyon szépen megkérlek -, maradj a közelében! Rendben?

- Természetesen - nyugtattam meg. Coulson elmosolyodott és elsietett az egyik irányba. Bruce megfordult, majd széttárt karokkal rám nézett.

- Hát... Öm... Igen, ez volna a nevem. Na és a tiéd? Hogy hívnak? Mi járatban? Honnan jöttél? - tette fel kérdéseit kicsit feszülten, de semmiképpen sem mogorván. Visszafordult az géphez, amin éppen dolgozott, és lemondóan felsóhajtott, mikor valami számomra érthetetlen ábra jelent meg rajta.

- Emesének hívnak. Magyarországról jöttem, ha minden igaz csereprogramban veszek részt - feleltem. Szerencsére az ő fülénél is látható volt a szerkezet, ami szavaimat lefordította, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy megért-e. Most velem és az ablakkal szemben állt, furcsállva mért végig aztán szólásra nyitotta száját.

- Csereprogram? Ez érdekes! Mármint úgy értem miért hoznának fel egy tizenéves lányt egy ilyen veszélyes helyre, és minek tennék be egy szörny mellé egy egész órára, ha ez csupán csak csereprogram? - kérdezte inkább magától, mint tőlem, de azért válaszoltam.

- Én magam sem hiszem, hogy csak ennyiről van szó, valószínűleg az igazi okot sosem tudom meg. A S.H.I.E.L.D. - nél ez már csak így megy. Milyen "szörny"-re gondolt?

- Természetesen magamra. Mint ahogyan mindenki más, gondolom te is tudod, hogy mi van bennem. Az a másik fickó, tudod, Hulk - oktatott ki. Elpirulva lesütöttem a szememet, soha nem hallottam erről az emberről vagy arról a másikról.

- Sajnálom uram, de még nem hallottam egyikőjükről sem. - A férfi elképedve ismételte el a mondatom, és azt követően, hogy felébredt a meglepetésből hozzám intézett egy kérdést:

- Ez elég illetlen lesz, de muszáj megkérdeznem... Nálatok van egyáltalán híradó?

- Van, persze, csak én nem nézhetem. Szabályok vannak odahaza rá, hogy én mit nézhetek és mit nem. A híradót károsnak vélték, így attól eltiltottak - válaszoltam kissé sértetten, hiszen hazám fejlettségét kérdőjelezte meg. Valamit még mondani akart, de aztán meglátott valakit az ablakon kívűl, akitől elállt a lélegzete. Hogy pontosítsak elállt a lélegzetünk, bár nem ugyanabból az okból kifolyólag. Néhány őr között, egy ismerős férfi arca bukkant fel. Fekete haja hosszabb lett mióta láttam, arca lefogyott ezzel mutatván, hogy már nem él olyan jó életet, mint korábban, ruhájának színvilága és szabása szinte ugyanolyan volt, mint kilenc évvel azelőtt. Ő volt az...

- Loki! - szólaltam meg hangosan, mire Bruce felém kapta fejét, az említett pedig be nézett az acél redőnyök rései között. A megmentőm láttán a szívem egyre hevesebben vert, alsó ajkam remegni kezdett, gyomromban valami leírhatatlan folyamat vette kezdetét, a torkom pedig összeszorult. Szemeimmel követtem távolodó alakját, és Banner kérdő tekintetére válaszolván könnyeimmel küszködve előrángattam táskámból azt a ruhadarabot, amit tőle kaptam.  - Ő mentette meg az életemet.

    A szobára néma csend telepedett, Bruce szomorúan figyelte, ahogy magamhoz öleltem a zöld kabátot. Valamit tudott, amit én nem is sejtettem... Méghozzá Lokiról.