3.rész: Emlékek

     Sziasztok!

     Igen-igen, tudom jól! "Jappancs, már egy éve, hogy nem frissítettel. Mit képzelsz ki vagy?" Sajnálom, de tényleg nem vagyok a rendszeresség híve, ráadásul jelenleg vagy kb. hat pályázaton dolgozom, ami nem túl könnyű.

       Higgyétek el, én mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen ezt, meg azt csinálnom, de a következő párbeszédben sosem én nyerek:

Magyar tanár: - Emese, találtam egy ilyen pályázatot...

Én:   Nope.

Magyar tanár: Tudod, kijavíthatnád azt a négyest irodalomból...

Én: Szóval mi is a pályázat témája?

Köszönöm azoknak, akik ennek ellenére hagynak nekem kommenteket, és hűségesen várnak az újabb "fejezetre". Azokat sem hibáztatom, akik leiratkoztak, megértem és megérdemlem. :D

Jó olvasást!

  A reggel eljövetelével nem éreztem magam kipihentnek. Szemem csak nagy nehézségek árán tudtam kinyitni, ráadásul olyan sötét karikák övezték, hogy első ránézésre akár egy ronda, génmanipulált pandának is elmehettem volna. A hajam összekócolódott, úgy állt, mint a szénaboglya, a nagy része kiszabadult a hajgumi fogságából. Arcomon, a hasamon és a végtagjaimon az ágynemű gyűrődéseinek nyomát viseltem. Ha már a gyűrődésnél tartunk, a ruháim is ugyanolyan ramaty állapotban voltak, mint gazdájuk.

     Körülbelül tíz percen keresztül lustálkodtam az ágyban az előbb felsorolt problémáimra hivatkozva. Szinte már hiányoztak az unszoló szavak otthonról. "Emese, kelj már fel! Ágyba reggelit ne hozzak?"- szokta kiabálni a reggeli ügyeletes fél órával az ébresztő előtt. Ezt hívják honvágynak?

   Felkeltem és odasétáltam a szekrényhez, majd erősen belevertem a fejem, hogy megakadályozzam a feltörni készülő érzéseket. A módszer bevált, azonban erős fájdalom kísérte. Egy köhintést hallottam magam mögül, ezért a homlokomat dörzsölgetve a hangirányába fordultam.

- Ezt miért csináltad? - kérdezte az ajtóban álldogáló férfi. Szőke, katonásra nyírt haja volt. Arcát határozott, szigorú vonások övezték, ennek ellenére egyáltalán nem tűnt ellenszenvesnek. Ajkait összeszorította; látszott rajta, hogy már nem sokáig bírja ki nevetés nélkül. Bár nagyon küzdött ellene, izmos vállai és mellkasa meg-meg rázkódtak. Elpirultam a szégyentől és tekintetem a földre szegeztem.
- Csak felébresztettem magam - válaszoltam, és közben reflex szerűen fejemhez kaptam, hogy ujjam köré tekerhessem egyik meggyötört hajtincsem.
- Tényleg? Elég érdekes módon teszed. - Most már kitört belőle a röhögés és kezével az ajtó félfának támaszkodva hajlongott.
- Szóval ki...? - akartam kérdezni mikor rendeződött a légzése, de közbeszólt.
- Emese? Igazam van? - Bár már nem hahotázott, egy apró mosoly továbbra is ott lapult a szája szélén. - Azt mondták szóljak, hogy jöhetsz reggelizni. Eljutsz odáig magadtól vagy velem jössz?
- Elboldogulok, köszönöm szépen - bólintottam. A nyilvános evés gondolata felkavarta a gyomromat. Tudniillik sosem szerettem emberek közt lenni, főleg ha azok magas létszámban voltak. Egyszerűen aggodalommal töltött el a tudat, hogy mások látnak. Vajon mit gondolnak rólam? Nem beszélek túl hangosan? Biztos, hogy illően beszéltem velük? Ugye nem mondtam semmi furcsaságot? Min nevetnek ennyire? Valamiről biztosan lemaradtam. Ha ezt a poént elsütném, vajon nevetnének, vagy csak kínos csendben ülnének? Válaszoljak bővebben a kérdéseikre? Ezek, és az ezekhez hasonló kérdések mindig szorongással töltöttek el. Általában, ha ilyen helyzetbe kerültem csak csöndesen ültem a sarokban néhol fel-fel kapva a fejemet egy beszélgetés foszlánynál, vagy ha kérdeztek. Bárhogy is, a kényelmetlen érzésektől sehogy sem tudtam megszabadulni, még ha észre se vették a jelenlétemet, én akkor is úgy éreztem, hogy több száz szempár szegeződik rám. Nincs mit rajta fényezni, kimondom, enyhén félénk voltam.
  A férfi egy bólintás után sarkon fordult és csendben visszaindult. A szobára nyomasztó csend telepedett, aminek köszönhetően az agyamban a kerekek mozgolódni kezdtek. Képek villantak be a tegnapi skype beszélgetésből; Barnabás meglőtt lába, a fegyverek fülsiketítő hangja, a vér foltok a falakon. Tenyerem a számra tapasztottam és összegörnyedtem a földön, az emlék hatására folyni kezdtek a könnyeim. Számtalan kérdés fogalmazódott meg elmémben abban a pillanatban, de senki, aki a közelben lett volna nem válaszolhatta meg őket. Vajon kik támadták meg őket? Kik nyertek? Az itteniek tudnak róla? Itt megálltam. Nem, egyáltalán nem biztos, hogy tudnak róla, hiszen nem értesítettem őket, mikor kellett volna. Az én hibám, mert a családom helyett egy ismeretlennel való találkozást választottam. Szörnyű ember vagyok! Hogy tehettem?! Azonnal cselekednem kell - gondoltam, majd nagy nehezen állásba küzdöttem magam. Most már nem érdekelt a külsőm, csupán a könnyeket töröltem le arcomról, majd a tegnap bemutatott helyiség felé vettem az irányt. A férfi szavai alapján arra következtettem, hogy többen eszünk egyszerre, így jó okom volt azt hinni, hogy Coulson is ott lesz.
    Egyik kanyart vettem a másik után, mire sikerült eljutnom a kívánt helyre. Megdobbantam a helyiség sarkában, túl sok ember ült az asztal körül, és túl sok hang keveredett egymással. Szememmel Phil után kutattam, nagy meglepetésemre elég könnyű volt megtalálnom, annak ellenére, hogy vagy húsz öltönyös fickó között álldogált. Mély levegőt vettem és gyors léptekkel a férfi felé indultam, habár fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom félre hívni, és hogy hogyan magyarázom meg neki, hogy miért nem szóltam előbb. Szólásra nyitottam számat, de hirtelen valaki megragadta a karomat.
- Jó reggelt! Gyere, ülj ide! - mosolygott rám Hill, majd megpaskolta a mellette lévő széket.
- De nekem beszélnem kéne Coulson-nal - Hangom közel sem volt olyan határozott, mint amilyennek terveztem, sőt kifejezetten elkeseredettnek és összetörtnek hathatott. Aggódó tekintettel fürkészett, de nem engedett keze szorításából, bilincsként fogta körbe csuklómat.
- Figyelj, ülj le ide, és közben nekem elmondhatod mi bánt! Jó lesz úgy? Majd reggeli után beszélhetsz vele, de most éppen mélyen benne van valamiben. - Fejével a férfi felé intett, aki gondterhelt arccal magyarázott valamit társainak. Beleharaptam alsó ajkamba; bármennyire is szerettem volna elmondani neki mi történt, abban a pillanatban nem lett volna nyerő ötlet csak pánikot keltettem volna, így csak lehuppantam a mellé a nő mellé, akivel eddig a legjobb kapcsolatom volt.
    Az ételt már elő készítették, de hiába nézett ki jól, hiába voltam éhes, nem értem hozzá. Tisztességtelen lett volna az otthoniakkal szemben, akik talán fogságba estek, vagy meghaltak a tegnapi csatában.
- Egyél, és mesélj! - bökött oldalba. Eddig a felszólításig észre se vettem, hogy vagy fél tucat ember figyeli mit teszek. A kíváncsiskodó tekintetek között felfedeztem Bruce-t, és a férfit is, aki reggel bejött hozzám. Alig hallhatóan sóhajtottam, majd közelebb húzódtam Hill-hez.
- Én... Tegnap beszéltem egy otthonival Skype-on, és... - kezdtem bele a történetbe.
- És? - noszogatott a folytatásra. Fejét oldalra billentette, és inkább abba hagyta az evést.
- Meglőtték a lábát, és véres volt minden körülötte, és lövés hangokat hallottam. Azt mondta, hogy megtámadták őket. Valószínűleg éppen a családjától akart elbúcsúzni videó chaten... - Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Most már egyre többen szenteltek a beszélgetésnek figyelmet, de úgy tűnt Hill-t nem igazán zavarja. Elképedve bámult rám, majd oda futott Coulson-hoz. Nem hallottam belőle semmit, hogy mit mond neki, de láttam, ahogy hevesen mutogatott és, hogy valamit nagyon magyarázott. Szép hangulatingadozásaid vannak - szólalt meg egy hang a fejemben. Kikerekedett szemmel meredtem ölemben lévő tenyeremre. Ne légy úgy meglepődve! Tegnap is így szóltam hozzád, nem? Szóval mi a baj? Ha így haladunk sosem tudom meg mit akarsz tőlem. Különös módon Loki hangja valahogy megnyugtatott, a szememből csorgó sós folyadék pedig ennek hatására elállt. Felemeltem a fejem, hogy körbenézhessek. A társaság negyede sugdolózott, míg a többiek elképedve bámultak a lesújtó hír miatt.  Odahaza gondok vannak -bukott ki belőlem a leegyszerűsített válasz. Mit aggódsz? Te nem vagy veszélyben, ha jól tudom. - Az érzéktelensége meglepett, nem tudtam rá mit reagálni. Szerencsére nem is kellett, mert Hill felém tartott. Felálltam, és elfordultam az asztaltól, ezzel jelezve, hogy nem szándékozom elfogyasztani a reggelimet, és hogy távozni szeretnék.
- Enned kéne - mondta kedvesen, miközben kezét vállamra helyezte, hogy lenyomhasson a székre. Megcsóváltam a fejem, mire sóhajtott egyet, majd felszólított, hogy kövessem.
A szobámhoz vezető út alatt Hill elárulta nekem, hogy egy pár perces kihallgatáson kell részt vennem, és megnyugtatott, hogy már próbálkoznak kapcsolatba lépni az otthoniakkal.

- Szívesen maradnék veled, de dolgoznom kell - pillantott rám sajnálkozva - Holnap valaki jön és ki kérdez, hogy mit tudsz, rendben? Szia! - Az utolsó szónál már hátat fordított nekem és gyors léptekkel végigszántotta a folyosót. Mivel mást nem tehettem a várakozáson kívül, berontottam a szobába, majd leültem az ágyra. Körbenéztem a helyiségben megjövetelem óta először, és megállapítottam, hogy ez egy normál ház szobájának is nagy volt, nemhogy egy repülőének. Ha már itt tartunk, egyáltalán szokott lenni a repülőkön szoba? - kérdeztem magamtól. Egy percnél tovább nem törődtem a kérdéssel, inkább folytattam a felmérést. Ajtóval szemben lévő falnál, középen az ágy helyezkedett el, amely az ágyneműnek köszönhetően olyan fehér, volt akár a hó. A jobbra tőle álló éjjeli szekrény, és az amellett lévő ruhásszekrény is ugyanabban a színben pompázott, akárcsak a szoba összes tárgya. Az ágytól balra egy ajtó volt található, amit addig észre se vettem. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi van az ajtó mögött, szóval felálltam és megközelítettem. Egy darabig hallgatóztam, hátha hallok valami zajt, de mivel síri csend volt benyitottam. Egy fürdőszoba tárult elém. Most komolyan? - döbbentem le, hiszen otthon nem volt senkinek külön fürdője, annak ellenére, hogy épület volt. Mivel azelőtti napon nem mosakodtam, és a hajam is összecsomósodott, úgy döntöttem már most csak azért is tisztálkodnom kéne. 

   Hirtelen hideg szellő járta át a szobát, mikor húsz perc múltán kijöttem a mosdóból. Valamiért olyan érzésem volt, mintha lennének még rajtam kívül a szobában.

- Nem tévedsz! Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre. Nem értem az embereket! Miért jó nekik az, hogy olyan dolgokért sajnáltatják magukat, amikhez semmi közük? - sóhajtott a mögöttem álló alak. Hogy lássam az arcát, a hang irányába fordultam, minek köszönhetően szembe kerültem Loki-val.

- Te hogyan szöktél meg? Ne gyere közelebb! Tudok ám karatézni! - hadonásztam, miközben hátráltam egy lépést. Mint egy másodperccel később kiderült nem kellett volna, ugyanis beleütköztem az ágyba, majd rá estem.

- Már több mint ezer éve élek, de még egy ilyen szerencsétlent nem láttam eddig. Talán gyakorlod? - Kezeit összekulcsolta háta mögött, majd fölém hajolt és oldalra billentette a fejét. Automatikusan költői kérdésnek vettem, így inkább csak csöndben vártam, hogy történjen valami. Mondjuk, hogy kiderüljön, hogy ő az apám unokatestvérének, az ékszerteknősének a szobatársa, vagy hogy már megint bevertem a fejem valahová és ez most csak képzelődés.

    Egy idő után a csend kezdet kínossá válni, szinte már a tücsökciripelést is lehetett hallani. A repülőn.

- Tulajdonképpen, te miért nem keresed meg a válaszokat a kérdéseidre a fejemben? Úgy értem simán behatolsz az agyamba. Könnyedén megnézhetnéd, hogy mi a véleményem az előbbi témáról, nem? Ráadásul, az emlékeimbe való betekintés sem jelenthet gondot, ha erre képes vagy. -Összehúzott szemekkel nézett rám, amit nem is csodáltam, hiszen egy perccel előbb tulajdonképpen lehülyéztem. Egy lemondó sóhaj után felegyenesedett, így én is felülhettem.

- Az úgy unalmas lenne. Mesélj! Hogyan mentettelek meg? Miért a érdekel a sorsom, és azoké akikre megállás nélkül gondolsz? Egyáltalán miért érdekel bárkié is? Miért nem törődsz a sajátoddal? - Őszinte kíváncsiság csendült hangjában. Mintha nem lennének érzései - képedtem el. Nem tudtam mit tegyek, hiszen a vendéglátóim nem nagyon örültek volna neki, ha arra nyitottak volna be, hogy az egyik foglyukkal cseverészek, azonban tartoztam ennyivel Loki-nak. Még többel is.

   Végül úgy döntöttem, hogy egy gyors magyarázattal lerendezem a dolgot utána pedig elküldöm, hogy később ne legyen belőle nagyobb gond. Kutatni kezdtem az ágyon, benyúltam a takaró alá és kitapintottam a keresett tárgyat; Loki köpenyét. Egy pillanatig hezitáltam tudván, hogy ha most visszaadom talán nem alszok többet, de mégis elővettem és a kezébe nyomtam.

- Tessék, kilenc év után visszakapod. Mint már tudtomra adtad nem emlékszel rám, így nem is reménykedem benne, hogy erről eszedbe jut valami, de csakhogy tudd ezt még te borítottad rám, miután elpusztították a falumat - nyomtam kezébe. Átvette a ruhadarabot és végig simított az anyagon. Egy halvány félmosoly jelent meg szája sarkában, és az addig a köpenyét fürkésző szemeit rám szegezte.

- Ennyi időn keresztül magadnál tartottad? - hangja lágy volt akárcsak tekintete. Szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom megfeszült és éreztem, ahogy kipirulok. Abban a pillanatban ismét elkezdtem kételkedni a bűnösségében, és, bár később nagyon is szégyelltem magam, megfeledkeztem az otthoniakról. Hogy ne gabalyodjak véglegesen bele a hálójába, nehezen, de elfordultam, és a falat kezdtem el bámulni.

- Nincs ebben semmi különös, minden gyerek ragaszkodik valamihez. - Ujjam köré csavartam egy hajtincset, mint mindig mikor zavarban voltam. Mivel egy ideig nem válaszolt részleteztem a történetet. - Szóval. Hogy hogyan mentettél meg? Öt éves voltam, mikor az egyik nap megjelent egy nő a falunkban, és elpusztított mindent. Akkor jöttetek ti a másik két alakkal. Emlékszem te voltál a hármuk közül az egyetlen, aki a helyett, hogy azt a boszorkányt kergette volna inkább felém vette az irányt és nyugtatni próbált. Nagyon hálás voltam, ahogy azokért az aggódó pillantásokért is, amiket akkor lövelltél felém mikor a nő hozzám közelített. Hát nagyjából ennyi. 

    Bár minden egyes szavamra figyelt, arcán nem láttam annak jelét, hogy erősen próbálkozna emlékezni.

- Tehát jól gondoltam, tényleg te vagy az - szólalt meg hirtelen. Értetlen arccal bámultam rá, hiszen nem rég még azt mondta, hogy fogalma sincs ki vagyok, most meg előállt azzal, hogy beigazolódott a sejtése. Felkapta a fejét és magyarázatba kezdett. - Félreértés ne essék, nem miattad emlékeztem, hanem az eltelt idő miatt. Kilenc év.

- Mi abban annyira különleges? Azt mondtad sok embert mentettél már meg.

- A nő - nézett mélyen a szemembe. Csak ekkor fogtam fel, hogy ő bizony többet tudhatott a boszorkányról, mint én, és ha ez igaz mindent tudni akartam róla. Sokszor eljátszottam a bosszú gondolatával, de legbelül tudtam, hogy nem menne. Egyrészt, mert gyenge vagyok, másrészt, mert semmit sem tudtam róla. Ha a mellettem lévő beszélne egy kicsit róla, az egyik problémám megoldódna. Így hát kíváncsian vártam a folytatást, de Loki-n nem igazán látszott, hogy mondani akarna bármit is ezenkívül. Csak egy pontot bámult a nyakamon, apró résre nyitva ajkait; elbambult. Megköszörültem a torkom, mire kissé összerándult a teste.

- Ki volt az a nő? - A legmagabiztosabb hangomat próbáltam elő venni, miközben erősen megszorítottam az ágyhuzatot. Az asgardi tekintete az öklömre siklott.

- Bosszút akarsz állni, igaz?- Üreges szemeit ismét rám emelte, és fejét enyhén oldalra döntötte.

- Te aztán nem szeretsz kérdésekre válaszolni - sóhajtottam, és ujjbegyeimet finoman homlokomhoz érintettem, miközben becsuktam a szememet. - De, ha már így kérdezed, nem, nem akarok. Nincs elég erőm és bátorságom hozzá. No, meg miért kell eggyel több halott?

       Vissza akartam terelni a szót  kérdésemre, de lépések tompa hangja szakított félbe. Loki-nak hűlt helye volt, csak a rongyos köpeny maradt utána, amit titkon reméltem, hogy itt hagy.

Köszönöm a cím ötletet Renáta Tímea Horváth-nak! <3